„Micsodaaaa, mit fogsz csinálni?” kérdeztek vissza családtagjaim, amikor először meséltem nekik a tervemről, miszerint most így felnőtt fejjel belevágok egy balettkurzusba. Erős kétely és bizonytalanság volt érzékelhető a tekintetben, nem veszítettem-e el teljesen a józan eszemet és ítélőképességemet, amikor ilyen idióta ötlettel állok elő.
„De hát miért?” kérdeztek újból teljes elképedéssel és megértettem, hogy miért olyan nehéz a konvenciókkal leszámolni. Ebben a miértben sok mögöttes kérdés rejlett, leginkább az, miért most és hogy jutott ez egyáltalán eszembe. Csak nem akarom negyvenvalahányévesen hófehér vagy rózsaszín tüllszoknyában illegetni magam a színpadon?
„Igen, balettozni fogok.” hangzott az egyszerű és határozott válasz, annyira, hogy elvágta minden további kérdezősködés útját, nem is merte firtatni senki az okokat.
Addigra számomra már magától értetődő volt a kijelentés, de azért hosszú út vezetett idáig. Van amikor az ember olyan életszakaszba jut, hogy elgondolkodik az életén, vagy ha magától nem megy, akkor bizony a sors kényszeríti rá, hogy számot vessen végre, honnan indult, merre tart és tart-e egyáltalán valahová. Olyan életet él-e, amilyet szeretne, amit elképzelt magának valamikor vagy letért az útról és céltalanul sodródik mások kénye-kedvének és a körülményeknek kiszolgáltatottan.
Őszintén tükörbe nézni – levetkőzni pőrére, önmagunkat sallangmentesen szemlélni, eredményeinket valós mérce szerint értékelni, lelkünk mélyét vizsgálni valódi vágyaink után kutatva, céljainkat újrafogalmazni, nem könnyű munka ez, dolgozni kell érte. De megéri.
Régóta kinéztem magamnak a felnőtt balett-tanfolyamot. De mindig visszatartott valami, úgy is mondhatom, mindig találtam kifogást pl. rengeteg munkám van, nem fér bele az időbeosztásomba, este még ott vannak a gyerekek, itt a háztartás is és különben is sokba kerül - azt hiszem, akkor még nem értem meg rá egészen.
Aztán egyszercsak, hónapokkal később megszületett a döntés: beiratkozom. Mindegy hány éves vagyok, hogy nézek ki és nincs normális balettruhám, családi és anyagi helyzetem sem változott, egy életem, egy halálom, mégis megpróbálom.
Amikor először mentem balettórára, a szívem a torkomban dobogott, annyira izgultam.
Mi lesz most? Milyenek lesznek a többiek, nagyon ki fogok lógni a sorból? Milyen lesz a tanár? Mi lesz, ha meglátja a széles csípőmet, hasamon a hurkákat és hazazavar, hogy bocs ezt azért így mégse…
Aztán beléptem a terembe. Legalább húsz feszülten figyelő szempár irányult várakozón felém, gyors, néma szemrevételezés, de jó, nem is annyira mások mint én, az első sokkon már túlvagyok. De máris itt volt a következő: a hatalmas, faltól falig tükör, ami ugye nem hazudik. Nem baj, lélekben én egy balerina vagyok, de ki az a másik nő ott szemben a tükörben? Úristen, tényleg ezt akartam? Most már mindegy, csak nem futhatok el szégyenszemre, különben is már késő, kezdődik az óra...
Ahogy kiértem a friss levegőre hosszú hosszú évek után az első balettóráról, nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Az utcán bámultak is, mi bajom van, kis hazánkban nem mosolygunk csak úgy felhőtlen boldogságunkban. Hiába, egyszerűen nem tudtam abbahagyni: mindenre és mindenkire mosolyogtam, a város nekem lüktetett, a szél nekem fújt, a sarki kisbolt esti fényei nekem ragyogtak, az élet szép volt és könnyű, nagyon könnyű.
És akkor igen, megtörtént: életemben először biztosan tudtam, hogy jól döntöttem.
